Igazi unalmas szürke februári idő van. Szemetel az eső, vagy a hó, és az optimizmus maximuma az, hogy bizonyára az idén is lesz tavasz. De elképzelni a lengedező tavaszi szelet, ahogy simogatja az arcom, a frissen sarjadt fű illatát, a csupa sárgavirág kertet és a nevető lányokat… Azt akartam írni, hogy na, ez nem megy, de az igazság az, hogy míg írtam a szavakat, máris elképzeltem. És jobban érzem magam tőle! Akkor pedig miért ne képzelném el? Már a saját jobb hangulatom kedvéért is.

Tegyünk meg egy nagyobb lépést! Ha már lúd, legyen kövér: foglalkozzunk a saját hatékonyságunkkal!

Hogy lehetne átgondolni, megtervezni ezt az egész gomolygó valamit, amit jövőnek mondunk, és ha belegondolunk, elég félelmetesnek (is) tűnhet.

Gondolkodni segítségül hívom a produktivitás piramist (-Hyrum-Smith-A-sikeres-időgazdalkodás-és-életvitel-10-természettörvenye), meg egy, vagy még inkább néhány őrangyalt, hogy kordában tartsák gondolataimat. Mindazonáltal, szeretném ezt a saját, Hajnalka-féle lelki filteren átengedni.

Előbb-utóbb, életünk fontos fordulópontjain eljutunk oda, hogy átgondoljuk, mi is fontos valójában számunkra az életben. Az okosok ezt vezérlő alap értékeknekhívják, és mindenképpen igaz, hogy ösztönösen ezek határozzák meg a döntéseinket.

Akkor is, ha nem vagyunk tudatában a létezésüknek. Sőt, akkor igazán, mert így vitatkozni se tudunk velük. Érdemes ezt tudatosítani és leírni is tehát. Jó játék ez önmagammal: veszek egy darab papírt, ráírom egymás alá a számomra meghatározó értékeket ( pl. szeretet, hűség, pénz, szex, barátság, karrier, stb). akkor működik a dolog, ha legalább tizenöt-húsz ilyent leírtam. Ezután ollóval külön szeletekre vágom a listát és megpróbálom a saját szempontomból fontossági sorrendbe rakni a cetliket. Az elején nehéznek tűnik. Segít az a kérdés, hogy „ha csak egyet választhatnék, melyik lenne az?” Szép lassan kialakul az első tíz vezérlő értékem sorrendje. Néha, magunk is meglepődünk az eredményen. Emlékszem, én ezt a munkát először, az életemnek egy olyan szakaszában végeztem el, amikor fókuszban voltak az anyagiak. Házat építettünk, a gyerekek iskoláit kellett fizetni, stb. Nagyon meglepődtem, amikor a saját sorrendemben a pénz, a nyolcadik helyre szorult.

Ebben az egyszerű gyakorlatban, saját önismeretünkön túl is sok minden lehetőség van. Például, ha párban élünk, akkor megkérhetjük őt is arra, hogy külön megcsinálja ezt a gyakorlatot. Persze, ilyenkor az erősebb személyiség, késztetést érez arra, hogy tanácsokat adjon, megbeszéljen. Ne tegye! Legyen ott az asztalon egymás mellett a két értékrend.

Hatalmas tanulságai tudnak lenni ennek a percnek. Sok mindent megérthetünk egymásból, amit eddig nem tudtunk hova tenni. Rögtön érthetővé válik néhány veszekedés gyökere, ha például a szülő szerep az egyiknél az első helyen van, a másiknál a negyedik helyen. Vagy a szex a feleségnél a nyolcadik helyen szerénykedik, a férjnél pedig a második helyen kiabál. Nem szólva arról, ha az egyiknél a hűség ott van a lista elején, a másiknál rá se kerül a listára.

Nos, ha kibírjuk veszekedés és sértődött elvonulás nélkül, vagyis, ha megismerni akarunk, és nem ítélkezni, akkor meg lehet beszélni mindezt, és valamennyire közelíteni azt, ami fontos és nagyon különböző helyen van. Vagy, csak elfogadni azt, hogy különbözőek vagyunk és szeretni ezt a „mást” a párunkban. Ne feledjük: ha valakit erőszakkal győznek meg, annak ugyanaz marad a véleménye, legfeljebb nem mondja ki többé. A „békesség kedvéért”.

Ez a kis önismereti gyakorlat feldobhat egy ilyen szürke, esős-havas-latyakos délutánt.

Ez az első lépés, a kályha a tánciskolában. Innen lehet indulni, mert a kérdés, Tamásival szólva az, hogy mi végre vagyunk e világon? És csak vagyogatunk, sodortatjuk magunkat, vagy esetleg kijelölünk egy célt, amerre menni szeretnénk?

A produktivitás piramisunkban a következő szint a hosszú-távú célok.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze ennek a két szintnek egymáshoz? Hát, pl. az, hogy ha olyan célt tűzünk ki, ami ellentétes az alapvető értékrendünkkel, akkor vagy eltérülünk (hál’istennek…), vagy belebetegszünk a frusztrációba. „Okosul” szólva, nem leszünk én-azonosak.

A hosszú távú célok attól hosszú távúak, hogy minimum tíz évre, vagy még későbbre tervezzük a megérkezést. Erre az emeletre érdemes beírni, azt, hogy mit szeretnék látni az életemről szóló filmen tíz év múlva. 2023-ban hol akarok tartani? Család, egészség, munka, hol akarok élni, stb. Kit akarok oda vinni?

A köztes célok feladata engem oda vinni, hogy ne hagyjanak elterelődni. Egészen biztos, hogy a hosszú-távú céljaim elérése érdekében meg kell tennem, tanulnom egy csomó mindent. Ha családot akarok, ahhoz meg kell találnom a megfelelő párt, akinek szintén fontos a család. Ha kalandozni akarok a világban, akkor érdemes néhány nyelvet megtanulni. Ha vidéken akarok élni, akkor kitalálni, megtervezni, megkeresni a falut, a szőlőhegyet, vagy a templomtornyot.

A rövid távú célok azok, amik egy éven belül vannak. Ezek vezetnek végig ezen az éven. Ha elodázom ezeket, akkor minden eltolódhat. Ezért kell minden rövid távú cél mellé dátumot illeszteni.

És, a piramis csúcsán vannak a napi feladataim. Tévedés ne essék, nem gondolom, hogy minden nap, mindent a céljaimnak kéne alárendelni. De itt van az örökös elcsúszás veszélye! Mert benne vagyunk a mindennapok mókuskerekében. Minden nap vannak rutin feladataink és azok hajlamosak kitölteni a rendelkezésre álló időt. És hitegetjük magunkat, hogy „majd mindjárt sort kerítek arra is, amit valóban akarok…” de valahogy soha nem jutunk el odáig, vagy csak nagyon fáradtan… Majd! De nincs majd! MA van. Az egyetlen idő, amiben élünk, az a MA.

Szóval tudatosan kell bele illesztenünk a mindennapokba azokat a tevékenységeket, amik a céljaim felé visznek. Azt a tizenöt perc olvasást, azt az egy óra angolt, vagy a húsz perc sétát. Ebben sokat segít a Pareto elv, de errőlmáskor.

Ami fantasztikus ebben, maga az érzés. Ha ma is tettem valamit azért, hogy oda jussak, ahova tényleg menni akarok, akkor jó érzéssel alszom el.

Megjegyzés: Sokak, túl sokak élete a fordított piramis elvén alapul. Állandóan rohannak, hajtanak, soha nem érik utol magukat. Hajszoltak, és az életüket kitöltik a napi feladatok. Mintha marionett-figurák lennének, rángatja őket az élet. Ez nagyon fárasztó. És nagyon vigasztalan… Céljaik egyre messzebb kerülnek, és nincs más magyarázat, mint az, hogy „mit tehetnénk, ilyen a világ!” Pedig a világ nem ilyen. Csak, ha engedjük, hogy ilyen legyen.

Lelki filter megjegyzés: vannak csodák. Ha elvégezzük ezt a munkát, akkor az örökkévaló irányító nyitott tenyerünkbe teszi az ajándékokat. Ma is. 

 

 

 

---

 

 

Gubancos sündisznó

 

 

Szeretek füvet nyírni, bár egy barátom mélyen elcsodálkozott ezen, hogy nő létemre, ilyesmire vetemedem. Irigykedve mondta, hogy „bezzeg az én feleségem”… és csak gondolatban tette hozzá, hogy a fene tudja mégis miért voltam kevés neki, ha még ezzel is kényeztettem. Tudniillik vállnak, vagy legalábbis úgy tesznek.

De vissza hozzám és a fűnyíráshoz. Szeretek füvet nyírni, mert közben jókat tudok töprengeni a világ dolgain, nekirontok egy-egy hírtelen felnőtt gaz bokornak, kinyírom, megsemmisítem és győztesnek érzem magam. Aztán, végignézek a szép kertemen, ami ilyenkor végre eléri a mínusz ötös osztályzatot egy képeslap-kerthez viszonyítva és mélységesen elégedett vagyok: ma is tettem valamit annak érdekében, hogy rend legyen az univerzumban.

Ez, a fűnyírás jó része. A problematikus az mindig az eleje. A kutyáim megőrülnek, ha csak megmozdítom a szerkezetet, Liza, a nagyobbik, akit szolidan „terminátor”-nak becézünk, valami titokzatos oknál fogva személyes ellenségének tekinti a fűnyírót. Szóval, a lehető leghalkabban próbálom átgurítani az udvaron az ellenséges gépezetet, de van még egy feladat: megtalálni a hosszabbítót. Szerintem raklapnyi hosszabbítónk van, de soha nincs a helyén, gondolom azért, mert nincs is helye. Barátnőm erre azt mondaná enyhe szarkazmussal, hogy „miért, minek van?” Keresem-keresem, találok egyet, ölbe veszem, mivel több száz méter hosszú, és gyorsan rácsatlakoztatom egyik végét a hadigépezetre, másik végét a hálózatra. És benyomom a gombot, és működik! Hurrá!

Itt kezdődik a gubanc. Mivel azok az átkozott spagettik össze-vissza tekerednek, gubancolódnak. A férjem szerint különleges tehetségem van a gubancteremtés területén. Szerintem én nem tehetek semmiről. A gubancok egyszerűen lesznek. Megszületnek és szaporodnak. Talán az éj leple alatt, észrevétlenül. Lehet, hogy ott él a hátsó kertben egy gubanc-szülő manó, tesz-vesz és éjszakánként kis gubancokat szül. Amik persze növekednek. Én, meg ott állok, tettre készen nyírom a füvet, szolgálom a rendet, illetve szolgálnám, mert a gubanc megakaszt. A végtelen hosszúságú vezeték összetöpörödik, és nem enged haladni, lépni sem, tehetetlen vagyok. Most mit tegyek? Én füvet nyírni akarok, haladni akarok, rendet akarok, és a gubanc megállít. De ahhoz, hogy kigubancoljam a vezetéket, meg kell állnom, abba kell hagynom, amit csinálok. Én ezt nem akarom, és dühös leszek, rángatom a vezetéket, és íme: kicsalok még néhány araszt a gubancból! Mehetek előre megint, úgy teszek, mintha nem is lenne gubanc. De a néhány centi pofátlanul hamar elfogy, és ott állok megint a gubancaimmal. Eleve az is kérdés, hogy melyik végét szabadítsam ki? Honnan kezdjem a kisimogatást? Ilyenkor halkan zümmög a fejemben a párom (vagy apám?) okos intelme: mielőtt hozzákezdek, akkor tegyek rendet. Mert, ha nincs gubanc egyszerűbb!

Ilyen az élet, dünnyögöm: gubanc mindig van. Míg bogozgatom a szálakat, eltöprengek az életünk gubancain. Hogy mi nők mennyire bele tudunk ragadni. Kis gubancba és nagy gubancba. Pedig annyira egyszerűnek szeretnénk az életünket, kéne egy kis simogatás, egy kis kényeztetés, egy kis ölelgetés… Hogy végig tudjunk nézni az életünkön és egy szépen elrendezett valamit lássunk. Ha nem is ama paradicsomi kertet, de valami hasonlót. És ezt a megnyugtató biztonságot, simi-simit, ki mástól kaphatnánk meg, mint a mindenkori Ádámtól. Aki, persze nem mindig adja, mert máshol jár, mint Fenyvesi Gabi is énekelte annak idején, vagy mást csinál, vagy egyszerűen nincs jelen, pedig itt van. Amúgy ez, a férfiak különleges képessége, hogy csak elvileg vannak jelen. És rögtön ott van a gubanc. Kezdetben, csak gubancocska, majd növekszik, és ha vagyunk olyan ostobák, hogy lemegy a nap a mi haragunkkal, akkor reggelre ez már torok szorító, gyomrot megrontó, elménket elborító hatalmas szörnyeteg lesz. Azt tesszük, mint én a fűnyírás közben: rángatjuk a vezetéket, próbálunk nyerni egy kis időt, egy kis győzelmet kicsikarni… és közben sír, síkit a lelkünk, hogy ölelj már meg, hát nem látod, hogy erre vágyom! Gyere, dédelgess! De mondani nem mondjuk, hogyne, ha szeret, akkor tudnia kell, éreznie kell, csak nem fogom kiadni magam. Még egy rántás a vezetéken… A pasi meg áll, nem érti az egészet, hogy lett az ő kedves kismadarából, gyönyörű aranyhalából, hogy lett egy tüskés sündisznó. Esküszöm, nem veszik észre a folyamatot! Ezt, persze meg én nem értem, hiszen kéne, érezzék, de úgy tűnik mégsem. Ahogy az egyik lányom mondogatja, másik csatornán nézik a filmet.

Szóval, gubanc gubanc hátán. És lehet belőle megoldás, és lehet belőle következmény. Én, megoldásnak, hosszú fűnyíró múltamból következően, csak egyet találtam: meg kell állni, abba kell hagyni a rángatást, leülni és kigubancolni. Elmondani és megmondani, hogy mi fáj, hogy mit szeretnék, és ami a legnehezebb: odabújni. Hagyni, hogy simogassanak.

Mert össze tudunk, mi csalódott sündisznók is bújni, elpanaszoljuk a gubancokat és olyant is láttam, amikor a sünik annyira ügyesek, hogy valahogy össze tudnak bújni egymást vigasztalva, úgy, hogy közben nem szurkálják egymást. De, nem ez az igazi, dünnyögöm magamban, miközben végzek az utolsó csomóval is. Valójában, mi színes tollú kismadarak, csoda ügyes aranyhalak és főként doromboló (de kerítés tetején is nyávogó!) kiscicák szeretnénk lenni.

Hogy kiért kell ehhez ennyi gubanc? És ennyi süni? Ki tudja…

 

Életünk szép nagy lufija

 

 

Képzeld el:

… csukd be a szemed és képzelj el egy szép nagy gömböt!  Olyan kerek könnyű valamit, mint egy szép lufi, ami egy nyári délután szabadult el egy fodros ruhájú, szöszi kislány kezéből, és bolondosan úszik az égen, míg bele nem olvad a nagy kékségbe.

Látod már? Ugye szép?

Most azt is képzeld el, hogy újra közelről látod a gömböt és az nem üres, hanem folyadékkal van tele, szikrázó türkizkékkel és puha mohazöld színűvel. A kétféle szín nem keveredik össze, hanem, mint az olaj és a víz, egymás mellett forogva, változva töltik ki a gömböt. Gyönyörű!

 

Ma reggel arra gondoltam, hogy ilyen az életünk. Ez a gömb maga az élet. A zöld a testem, a fizikai létem, a türkizkék a lelkem, az álmaim, a szellemem. Ezekkel élem végig az életem, de ezek aránya változik az évek folyamán.

Amikor megszülettem, majdnem az egész gömböt kitölti a zöld. A testem tökéletesen működik, egy kisgyerek nincs is tudatában annak, hogy mozog. Valamit kigondol, és máris ott van. Emlékszem Lucára, négy-ötéves korában egyszerűen nem tudott lépkedni, sétálni, mert ha valahova el akart jutni akkor szaladt. Szinte röpült a cél felé. Ha kértem tőle egy pohár vizet, akkor azt a játék kedvéért a fotelen átszaltózva hozta oda nekem és valami csoda folytán a víz ki se löttyent.

Ebben a csupa zöld időben gyűjtögetjük a kéket. Megtapasztaljuk a szeretetet (amitől persze testünk is jobban érzi magát), a csalódást, a féltékenységet és a szorongást. Egyre vastagabb, erősebb a türkiz réteg is.

Valakitől hallottam, hogy a test fizikailag 18 évesen kezd öregedni. Tudományosan ezt másképpen fogalmazzák meg, de valóban történik valami, ami elkezdi csökkenteni a zöldet a gömbünkben. Harmincévesen kifejezetten izgalmasnak találtam az első apró szarkalábakat a szemem körül, de nem tudtam mit kezdeni a néha fájó térdemmel. Abban biztos voltam, hogy a magam módján, szülés után is szép leszek, de meglepődtem a megjelenő visszereken.

Nem mondom tovább, mindenki maga tudja, hogy hol tart. Milyen „vicces”, hogy reggel egy tizenéves vagy kiugrik az ágyból, mert izgalmas napja van, vagy húzza az időt, mert jó lustálkodni. Hatvanévesen ez egy projekt lehet, mert össze kell igazítani az izmokat, idegeket. Egyre kevesebb a zöld.

De a gömb, életünk tökéletes lufija tele van mindig!

Időközben nagyon nőtt a kék. Megéltünk szerelmeket, gyerekeket, életeket. Megtanultuk elfogadni az örömet, és elviselni a gyászt. Az első szerelem íze össze nem hasonlítható semmivel: csak én, csak most! Gyönyörű örvények a türkizáramlásban. Megtanultam megérteni összefüggéseket, és vannak igazán különleges emberek, akik még egy másodfokú egyenletet is izgalmasnak találnak. Tudunk a belsőnkre figyelni, talán azt is mondhatom, hogy megtanulunk a fejünkben élni.

Illetve az a kérdés, hogy megtanulunk-e? Talán ez teszi a különbséget az életekben. Hogy mire figyelünk?

Nézhetem szomorúan és egyre szomorúbban a testem képességének változását. Tagadhatom egy ideig. Öltözhetek úgy, mint húszévesen, pedig sokkal elébb tartok (vagy utóbb?). Nem a ráncok a fontosak. Nem az okozza a veszteség-érzést. Plasztikai sebészek sokat tudnak erről, hogy milyen öregek tudnak lenni a kívül vasalt bőrűek. Ha figyelmemet a fogyatkozó zöldre függesztem, akkor egyre kevesebbet mozgok, egyre kevesebbet élek. A liget túl messze lesz, a téren meg idegesítők a gyerekek.

De hiszen ott van a gyönyörű kékségem! A megélt életem, olyan tudásom, szeretet tankom van, amiről nem is álmodik még egy húszéves. Annyi bölcsességem van, hogy…néha még magamnak is meg tudok bocsátani, magamat is tudom szeretni.

Képes vagyok örömmel élni a kékben, és haladni a könnyű feloldódás felé a még nagyobb kékségben. Most már biztos vagyok benne, hogy tőlem függ:

 

… csukd be a szemed és képzelj el egy szép nagy gömböt. Olyan kerek könnyű valamit, mint egy szép lufi, ami egy nyári délután szabadult el egy fodros ruhájú, szöszi kislány kezéből, és bolondosan úszik az égen, míg bele nem olvad a nagy kékségbe. 

 

 

 

---

 

 

Szeretet tojás

 

Reggel, amikor felébredek, van néhány áldott percem. Remélem, neked is van. Ezek a percek készítenek fel az egész napra. Azon szerencsések közé tartozom, akiket nem csörgő óra ébreszt, és a telefonom is csak akkor van kézügyben, ha legkisebb lányom buliban van (ez a mi kettőnk játéka, hogy hív, ha szüksége van rám, vagy küld egy sms-t, ha elindult hazafelé. Nem szokott hívni, és az sms-re se mindig ébredek fel.)

De vissza az áldott percekre! Igyekszem nem kinyitni rögtön a szemem, valahol ott maradni egy ideig az ébrenlét és alvás határán, lassan visszatérni a mostba. Még nem gondolok a feladataimra, még nem engedem rám zuhogni a cselekvést.

Jó reggelt kívánok magamnak és a világnak. Végig gondolom önmagam, és engedem, hogy bejárjon a szeretet, és azt kívánom, hogy másnak is ezt tudjam adni egész nap. Azután kinyitom a szemem.

Rendszerint a hibiszkuszaimra nézek, hogy kaptam-e ma tőlük ajándékot: kinyílott-e ma nekem egy gyönyörűség. A hibiszkuszaimtól sokat tanulok a mostról. Napokig készülődik a bimbó, és aztán átváltozik tenyérnyi, élettel teli csupaszépség virággá. Tökéletes és teljes. Olyan, mintha örökké így maradna. Nem aprózza el, ontja magából a szépséget és energiát. Pedig csak egy napig ilyen. Huszonnégy órája van…de, az tökéletes. Nem aggódik, nem fél, mindent belead a neki szánt időbe.

Az áldott percekhez tartozik ”a jó reggelt” kávé, az én párommal együtt, az ágyban. Ilyenkor nem szoktunk, és nem is szeretek beszélni. Még nem akarok a mában lenni, inkább csak a mostban.

Földig érő terasz ablakunkon túl már zajlik az élet. A diófa ágaira akasztott csemegéken reggeliznek a madarak. Nézem, ahogy szorgalmasan eszegetnek, elröppennek, visszajönnek, soha nem civakodnak. Néha elhessenti őket a szajkó, aki szintén minket tisztel meg reggelente. Méltósággal csipeget. Megcsodálom tollainak kékjét. Váratlanul tovább áll, a kismadarak pedig visszaröppennek.

És ahogy fogy a kávém, és benne vagyok ebben a közös reggeliben a madarakkal, egyszer csak azt érzem, hogy megteltem energiával. Jöhet a nap, jöhet a bal-agyféltekés életem.

Kezdődik a napom.

Szükségem van erre a kényeztetésre. Szükségem van erre a néhány percre, ami nem több negyed óra-húsz perc, és mégis életet ad. Benne vagyok abban a szeretet-tojásban, ami neked is van, amit az Úristen adott, amikor megfogantunk anyánk méhében, és aminek a folytatását is megadta, igaz más formában, miután kilökődtünk ebbe a furcsa világba. De ezt a búvóhelyet meg kell találni kinek-kinek.

Van, hogy nem csinálom jól az életem, és gonosz démonok ülnek a vállamra, elveszik a fényt. Nem találom az ösvényt a szeretet-tojáshoz.

Ilyenkor kiszáradok, sivatag leszek. És nem jó élni. Ez annyira rossz, hogy amikor végre rémülten leseprem vállamról a sötétséget (ami leggyakrabban az önsajnálat nálam), úgy érzem magam, mint vándor, aki rettenetesen megszomjazott. Öntenem kell magamba a fényt és a szeretetet.

Régebben sok ilyen szikkadt reggelem, sőt napom volt. Ma már ritkán van ilyen, szerencsére.

Mert állandó bejelentett lakásom van a szeretet tojásban.

 

 

2011. február 1.

Kell a fény!

 

Február van.

Reggel fölébredsz, szürke az ég.

Ha hagyod, a szürkeség rátelepszik az egész napodra. Birtokba vesz, és te is szürke, kedvetlen leszel.

Miért ne lennél? Van rá elég okod.

Annyi gond van, hogy sorolni sem lehet.

Itt a válság.

A fizetés kevés, a csekkek viszont csak jönnek.

A Biblia ír valahol a sárga veszedelemről, én sokáig azt hittem, hogy egy újabb tatárjárásról van szó, vagy kínai invázióra kell számítani, de most úgy látom, a sárga veszedelem a sárga csekkeket jelenti.

Aztán itt vannak a vírusok, a betegségek, a megfázás, a vitaminhiány…

Végig sem kell gondolni ahhoz, hogy lelohadjon a kedv, elszálljon az életerő.

Egy kis napsütésre van szükség. Fényre. Reményre. Akár az alagút végén.

Egy mosolyra egy kedves arcon. És akkor már miért ne a tiéden?

Annyi mindent lehetne tenni!

A skandinávok például fényterápiára járnak. Tényleg. Azt mondja a tudomány, hogy a szemen keresztül bejutó fény növeli a szervezet öngyógyító képességét. A hosszú téli napokon tehát gondoskodni érdemes valamilyen módon arról, hogy elég fény jusson a szembe.

Vajon a gondolkodásunkra nem ugyanígy igaz ez? Nem kell–e gondoskodnunk arról, hogy elegendő fény jusson az agyunkba, a szellemünkbe?

Nem kell–e gondoskodnunk arról, hogy a családunkat, a gyermekeinket ne vegye birtokba a szürkeség?

A West Balkán tragédia kapcsán sokakban fülmerült a kérdés: mi az oka ennek, hogy tizenéves fiatalok, gyerekek tódulnak zsúfolt szórakozóhelyekre? Olcsó italok, drogok, ki tudja milyen zenék között örömet lelnek–e vajon?

Én azok közé tartozom, akik azt gondolják, hogy nem az örömért jönnek össze. Csak ki akarnak szabadulni kicsit a szürkeségből, ami körülveszi őket, ami elborít, szorít. Kilépni, menekülni bármi áron. Ha csak néhány órára is, ha öntudatlanul is…

Ez kevés nagyon. Erre tartunk? Erre tart a világ? Erre mennek a gyerekeink?

Meg kell tanulnunk boldognak lenni, meg kell tanulnunk örülni, szeretni, élni. Ha már magától nem derül ki életünk egén az ég. Tehetünk valamit. Mindig tehetünk valamit.

Nézd meg esetleg ezt: http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/a-west-balkan-utan-6qhxIfreFGspFUo1

 

2010. szeptember 20.

 

 

   Öregember pici lánnyal

  

Végre kisütött a nap! Reggel fél kilenckor arra a döntésre jutottam, hogy elérkezett az áldott ősz–idő, amikor a napnak lágy fénye van, a melege simogató, még „nyílnak a völgyben a kerti virágok”. És ilyenkor muszáj futni! Ezt különösen hangsúlyosan mondtam magamnak, hogy eszembe ne jusson halogatni a testem megmozgatását.

Az igazság az, hogy több mint két hónapot kihagytam, mert jött az árvíz, a kedvenc gátamon békák cuppogtak és horgászok lógatták a zsinórjukat a Dunába, ami ott volt, ahol nem lett volna semmi keresnivalója, mert ott szelíd virágos lanka szokott lenni és mögötte árnyas erdő. Az erdő, amúgy a Rebeka felségterületének számított, ő ott nyargalt és romantikázott a kutyáival, éppen úgy, ahogy egy húszéves széplánynak illik nyargalni és romantikázni. Az árvíz után kitört a hőség, a vidéket szúnyogfelhő lepte be, majd megint eső, majd egyebek, főként a lustaság, mint nagy Úr!

De, ma nem hagytam magam, mert valójában én szeretek futni. Imádom azt a meleg, boldogság érzést, ami elönt nagyjából húsz perc után. Egész testem örül a futásnak és szívom–szívom–szívom magamba a természet energiáit.

A gát, egy idő után a barátom lett. Ismerem az út menti gyomokat, rendszeresen mentem meg a csigák életét, akik hatalmas bátorsággal kisétálnak a gát tetejére, bolyonganak, mint aki tudja, hogy mit akar, majd keményen roppanva vállnak palacsintává a céltudatos testedzők sportcipőjének talpa alatt. Tudom, hogy ki az, aki rám se néz, ha szembefutunk egymással és messziről mosolygok arra, akivel majd köszöntjük egymást. Először féltem a farkas kutyás társaságtól, majd megtanultam elviselni őket. Szívesen legeltettem a szemem egy ősz hajú, vékony, inas férfi könnyed futásán és együttérzőn fújtattam egy hozzám hasonlóan gömbölyű nővel, mert ismerem azt az érzést, hogy „akár az életem árán is elfutok a rámpáig”, legfeljebb ott megsemmisülök és feloldódom az ég kékjében.

Eleve jó dolog, ha találok valami kellemeset a szememnek, mert akkor kevésbé érzékelem a fáradtságot. Ilyen rendszeres kellemesség volt a tavasszal a szememnek, az öregember pici lánnyal. Minden reggel megjelent a gáton a bácsi és a kis kétéves. Nagyon nem összeillő pár voltak. A kicsi szőkeség öntudatosan ment elől, majd néha váratlanul irányt változtatott és elindult az ellenkező irányba. Nem nagyon beszélt, de látszott rajta, hogy nagyon akaratos és persze nagyon gyors. Az út elején még húrcolt magával egy piros színű műanyag ál–biciklit, de azt egy ilyen tempós irányváltoztatásnál rendszeresen ott hagyta az út közepén és a továbbiakban az öregember cipelte utána. A kis királylány, a világ legtermészetesebb módján kezelte ezt az udvartartást. Az öregember elég kopott volt. No, nem az elhanyagolt fajta, hanem, olyan, mint aki már nem törődik a felesleges dolgokkal és a tíz évvel ezelőtt vásárolt mackónadrág pont jó dolog a dédunoka sétáltatásához. Úgy saccoltam, hogy hetvenöt felett jár. Figyeltem, ahogy takarékos lépekkel haladt, mint aki beosztja az erejét. Mint aki egész életében fizikai munkát végzett, gondolom most is jókat kapál a kertjében és tyúkokat tart. Valahogy az egész jelenléte olyan oda nem illőnek tűnt. Nem igazán tudott mit kezdeni a hercegnővel, nem volt ötlete a hasznos kreatív neveléshez, így hát, csak szolgálta a kislányt.

Rajtakaptam néhányszor, hogy belenyúl a jó mély nadrágzsebbe, előhúz onnan egy két decis üveget és jól meghúzza. Na, nem lopva, nem titokba, de diszkréten.

Néha elképzeltem, hogy nyílván az anyuka dolgozik, és szükségből rábízzák a kislányt a dédpapára. „majd csak ellesznek valahogy…”. És elvoltak.

Egy öntudatos ifjú pedagógus számtalan problémát vehetett volna lajstromba a kicsike szocializációját tekintve, nem szólva a modellhatásról, mégis én minden alkalommal örültem nekik, amikor megláttam őket messziről, ahogy ott ténferegtek a gáton.

Eszembe jutott az én áldott emlékű nagyapám és az, hogy én mennyi időt töltöttem vele. Hát, mi se illettünk össze, az biztos. Nekem nagy masnim volt és fodros köténykéim, amit, édesanyám távollétében is gondosan kivasalt nagymamám. Ami azért is figyelemre méltó, mert ez a távollét több mint négyszáz kilométer jelentett, tehát anyámnak nem lett volna módja ellenőrizni a tartásomat. Kegyelemkenyéren voltam, mert az ötvenes évek vége felé apámat újra bevitték katonai továbbképzésre, édesanyámnak papundekli volt a lyukas cipőtalpába berakva, hogy a mínusz harminc fokos csíki télidőben ne fagyjon meg a lába és nem volt, aki vigyázzon rám. Elpateroltak tehát szükségből nagymamához, de ez a kegyelemkenyér nekem örökre szóló szeretet kenyér lett. Ráadásul akkora, hogy ma is eszegetek belőle, ha körülöttem fogytán van a szeretet.

Na, de vissza a nagyapámhoz. Nagytatának fekete kopott kalapja volt, úgy emlékszem, hogy elég ócska posztókabátban járt és hatalmas fekete gumicsizmában dagasztotta a ragaszkodó karai sarat. Kántor létére, én benne, abban az időben, csakis a mezőségi parasztot láttam. Persze, ezt csak ma nevezem így. Akkor fogtam a nadrágja szárát a sárban, hogy el ne süllyedjek, addig, amíg meg nem kegyelmezett és felvett a hátára. Ültem a szekérderékban és rettenetesen féltem, amikor a kezembe adott egy vesszőt és odaállított a bivalyok elé, mondván, hogy vigyázzak, el ne mozduljanak semerre. Mindenhova vitt magával. Vele őriztem a teheneket az árok partján, vele gyalogoltam a hegyen át Bodrogba a rokonokhoz titokban istentiszteletet tartani. Nagymama nem ért rá velem bíbelődni. Nagyapám meg viselt engem, mint ahogy elfogadjuk az időjárást, vagy az istállójában megszülető kisborjút. Ha már ott van… Ennyit a szocializációs modellhatásról.

És, mint mondtam, ma reggel végre kisütött a nap. A gáton ragyogtak a füvek a harmattól, megint volt menteni való csiga, egy hajlékony húszéves lány bosszantóan könnyedén siklott a görkoriján és ahogy kezdett izzadni a pólóm, én megint boldog voltam.

Ekkor láttam meg az öregembert és a pici lányt. Már messziről az volt az érzésem, hogy valami megváltozott. Először is, nem volt ott a buta majdnem bicikli, hosszabb lett a kislány haja és már messziről hallottam a ropogós nevetését. Ahogy közeledtem azt láttam, hogy az öreg, viccesen utánozza a testedzők mozgását, kis lépésekkel szedi a lábát elől, a hercegnő pedig megpróbálja elkapni a mackónadrágot. A kislány, hűségesen személyiségéhez, egyszer csak irányt változtatott, elkezdett visszafelé szaladni. Az öregember pedig utána fordult, nevetett és megvárta, amíg újra összetalálkoztak.

Mosolyogva köszöntem nekik, de nem hallották. Egymásba voltak gabalyodva. Mondhatom azt is, hogy összenőttek és tudom, hogy ez a pici lány is minden nap kap egy nagy szelettel a dédapja szeretet kenyeréből.

 

 

 

 

2010.08.19.

 

Támaszt nyújtó „adok–kapok”

 

A férjem időnként, igazán be tudja magát vetni a küzdelembe. Vannak helyzetek, amikor én azt szeretném, ha kivont karddal menne elől, csatázna és nyerne, Ő pedig ehelyett, mélán ül a számítógépénél és mosolyogva ír valamit. Máskor pedig megrémülök a lendületétől, tűz villan a szemében és csatázik. De ez egy hosszú történet…

Az egyik legkitartóbb csatája a virágokkal van, illetve két virág fajtát szeretne meghódítani. Az egyik a hajnalka nevű szépség, ebbe belejátszik az is, hogy én nagyon szeretem ezt a virágot. A másik a porcsin–rózsa nevű semmiség, ami üdítő, erőteljes színfolt nyáron az árokpartokon és az elhanyagolt parkolókban.

Több éves ez a küzdelem, tele bosszantó helyzetekkel és eredményekkel, illetve kudarcokkal. Kezdjük azzal, hogy mindkét virágba mindenhol belebotlunk, mert nem két ritkaságról van szó, hanem a leghétköznapibb növényekről. Tenyésznek elhagyott kertekben, a hajnalka felkúszik mindenféle bokrokra, kék lavinaként omlik alá egy–egy ház faláról. A húgomék arra vetemedtek, hogy a lépcsőjük korlátján elburjánzott hajnalka özönt ki akarták írtani. Zoli minden évben vásárolt mindenféle színkeveréket, kunyerált a különösen szép hajnalka tulajdonosoktól magokat, szanaszét szórta őket a kertben, és pozitív bíztatással adtunk erőt a kikelt vékony indáknak, szinte szuggeráltuk őket, hogy „meg tudod csinálni!” , meglásd belőled is gyönyörű virágözön lesz. Az eredmény pedig, minden évben három–négy szerény virágocska lett, akik szégyenlősnek mutatkoztak, olyannyira, hogy elfordították a fejüket és átmásztak a szomszéd kertjébe.

A porcsin rózsával se lett különb a helyzet. Magok innen, kész növények onnan, álmok a sokszínű feljáróról…a magokat egyszerűen elnyelte a föld! A tavaly, végre megtört a jég, illetve a föld szíve megesett rajtunk és egy fél négyzetméteren porcsinrózsa tulajdonosok lettünk. Dédelgettük őket és biztosan tudtuk, hogy vége a „mentes” időnek, most már örökre megvannak, lehet, hogy jövőre már a terjedésüket kell korlátoznunk. És jött az új tavasz és jött az új pofára esés. Már néhol derékig értek a gyomok, de porcsinrózsa sehol. A teljes megalázás Erdélyben következett be, amikor is a sok száz kilométeres úton, mást se láttunk, mint ezeket a színes virágszőnyegeket az árokpartokon, kerítések szélén, putrik oldalában.

Bíztattam Zolit, hogy ne bánkódjon, vegye tudomásul, hogy neki nincs dolga ezzel a két virágfélével, és isten másféle kerti munkára szánta őt, például cukkini vonalon verhetetlen.

Hümmögés és látható boldogtalanság.

És aztán történt valami, számomra váratlanul, úgy, ahogy a csodák történni szoktak: a kertünkben (számomra egyik napról a másikra!) kinőtt, ég felé tört, két virág oszlop, telis–tele gyönyörű hajnalka kékségekkel!

Olyan különleges! Annyira ajándék! Ma reggel is, üldögéltem a télikertben és kávé iszogatás közben nézegettem a csodát. Legeltettem a szemem a virágok színének finom árnyalatain és azt éreztem, hogy isten különleges kegyeltje vagyok.

A történethez, (értsd:csoda) hozzátartozik a férjem kitartásán kívül a kreatív leleményessége is. Egyrészt, bármilyen bölcs belátásra is buzdítottam én, Ő soha nem adta fel, hogy hajnalkákkal örvendeztessen meg. Másrészt, gondolkodott. Ez eleve ritka tulajdonság, a csatában pedig különösen el tud tűnni, de szerintem ő elkezdett a virágok fejével gondolkodni. Ez persze képzavar és a virágok nem gondolkodnak. Megjegyzem, ebben egyáltalán nem vagyok biztos…Szerintem a virágok helyébe képzelte magát: mitől érezném én, ha virág volnék, jól magam ebben a kertben? Mitől akarnék itt maradni, növekedni, virágozni? Valamit üzenhettek neki a virágok, mert elballagott a kert végébe, ahol egy bambusznád erdő van. Kivágott két hatalmas szálat és (itt van az isteni szikra!) nem nyesegette le az oldalágakat, hanem, úgy ahogy volt, ágastól–levelestől betűzte a földbe, az éppen mutatkozó hajnalka palánták közé. Én néztem is, hogy milyen slendriánság, most lehet, hogy jól néz ki az a két május–ág a zöld leveleivel, de ha leszáradnak a levelek róla, olyan lesz, mint a hóra kidobott karácsonyfa csontváz. De nem szóltam, mert, azért néha én is tudom tartani a számat. És milyen jól tettem! Egyetlen mondattal kinyírhattam volna a csodát.

Mert a hajnalkák erőre kaptak, szinte versenyezni kezdtek, hogy melyikük kúszik fel gyorsabban az ágas–bogas támasztékon. Felhasználták a támaszt adó nádak minden lehetőségét, szanaszét terjedtek, erősödtek, el kezdtek virágozni, kezdetben csak néhány halványkék, majd lilák, pinkek, rózsaszínek nyitották ki szemüket hajnalonta. A támaszt nyújtó nád eltűnt, teljesen beborították a virágok. De ott van, védi, tartja a virágainkat és én drukkolok neki. Ha vihar van, rájuk gondolok: ugye kibírják a szélrohamot? Mert a náluk sokkal alacsonyabb és stabilabbnak kinéző szobafenyőnk mindig hasra vágódik. Igaz, neki nehéz gyerekkora volt. Megnyugvással látom, hogy széltépte kertünkben a két virágoszlop kiállja a próbát. Azt hiszem, hogy most már egymást erősíti a támaszt nyújtó nád és a ráboruló hajnalka. Egymás nélkül nem lennének győztesek és nem okoznának ennyi örömöt.

Most itt tartunk.

 

 

---

2010.08.03.

A teremtő vizualizáció

Elképzelted már, milyen lenne az életed, ha azt tehetnéd, amit szeretnél, vagy az lehetnél, aki lenni szeretnél?

Erre használható a teremtő vizualizáció. A teremtő vizualizáció az a képesség, hogy elménkkel lássuk magunkat.

Ez a képessége mindenkinek meg van, noha néhányunk természetesen könnyebben él vele, mint mások. Minden alkalommal, amikor álmodozunk, vizualizálunk. Amikor gondolkodunk, képet teremtünk elménkben.

Íme, egy példa: gondolj egy barátodra, akivel együtt jártál általános iskolába. Figyeld meg azokat a képeket, amelyek azonnal eszedbe jutnak, amint gondolatban újra átéled az örömteli időt, amit együtt töltöttetek. Élvezd ismét az érzést és a képeket, amelyek eszedbe jutnak. Ezek a képek az emlékezetben tárolódnak, és te felidézed őket. Azonban az ember állandóan teremt képzeletbeli képeket is olyan eseményekről, amelyek soha nem történtek meg.

Több mint pozitív gondolkodás

A pozitív gondolkodás rendkívül hatékony gyakorlat, és mindannyiunknak törekedni kellene ara, hogy a nap folyamán a lehető legtöbb pozitív gondolatunk legyen. Ám a teremtő vizualizáció tovább megy ennél. Olyan folyamat, amelyben bizonyos pozitív gondolatokat veszünk át, és megpróbáljuk valóra váltani. A pozitív gondolkodás egy lépés ennek elérésében. A teremtő vizualizáció olyan folyamat, amely képessé tesz bennünket, hogy elménket inkább arra irányítja, amit szeretnénk elérni, nem pedig arra, amit szeretnénk elkerülni. Amikor ezt helyesen tesszük, elménk elkezdi meghozni nekünk mindazt, amit csak akarunk. Hogyan tegyük ezt? Mindjárt kiderül!

Mit jelent pontosan a teremtő vizualizáció?

A teremtő vizualizáció az a művészet, amellyel gondolatban képeket alkotunk azért, hogy megszerezzük azt, amire vágyunk. Ezért teljesen át tudja alakítani az életünket. Alkalmazhatsz kreatív vizualizációt, hogy megváltoztasd a körülményeidet, előrelépj a hivatalban, javuljon az egészséged, elhagyj rossz szokásokat, sőt, még szerelmet, pénzt és egyéb célokat is magadhoz tudsz vonzani. Lehet, hogy most még hihetetlen számodra, de hidd el, mindenki, aki nagy sikereket ért el az életében, tudatosan vagy öntudatlanul is ezt az erőt használta ki. Ha azt gondolod, hogy nélkülözöd a szerencsét, vagy a vonzerőt, tudatalattid ezt váltja valóra. Szomorú, hogy az emberek nagy része ezt a hihetetlen képességet öntudatlanul arra használja, hogy negatív célokat vizualizáljon, amikor csak egy kis erőfeszítés kellene, hogy pozitív és hasznos célokat vizualizáljanak.

Gondolataink teremtik meg ugyanis a saját valóságunkat. Gondolataink megváltoztatásával arra összpontosíthatunk, amit el akarunk érni az életben. Minden alkalommal, amikor kigondolsz valamit, energiát teremtesz. Ha valaki álmodozónak nevez, vedd bóknak, mert semmi sem történik meg addig, amíg valaki ki nem gondolta azt. Az álmodozás értékes, mert lehetővé teszi, hogy elgondolkozz azon, amire a legjobban vágysz az életben. Teremtő vizualizációval saját képzeletedet használod fel, hogy világos képet alkoss arról, amire vágysz. Amint ezt megtetted, ezt a gondolatot addig kell energiával és érzelmekkel táplálni, amíg valóra nem válik. Bármit megkaphatsz, amit képes vagy elképzelni magadnak. Bármit kérhetsz, és teljes bizonyossággal tudhatod, ha a helyes elveket alkalmazod, akkor meg is kaphatod.

Konkrétnak kell lenned

Sok pénzt kérni nem jó ötlet. A pénznek önmagában ugyanis nem sok haszna van. Az a fontos, amit a pénzzel el tudsz érni. Tehát azt kellene elképzelned, amit meg akarsz szerezni a pénzen. Csodálatos házat akarsz? Képzeld el! Képzeld el magadnak olyan világosan, ahogyan csak tudod. Képzeld el, hány hálószoba lesz benne. Figyeld meg, milyen jól helyezkedik el a konyha és a fürdőszobák, képzeld el a kertet és a kilátást a teraszról. Gondolatban tölts annyi időt új otthonodban, amennyi jólesik. Sokkal könnyebb vizualizálni álmaid otthonát, mint elképzelni egy halom pénzt, ugye?

Nem használható a kreatív vizualizáció arra, hogy másokat kényszerítsünk saját akaratunk szerint. Ez felbillenti az Univerzum természetes egyensúlyát, és negatív karmát eredményez. Tehát nem vagyunk képesek a teremtő vizualizációs módszereket arra használni,hogy arra kényszerítsünk valakit: belénk szeressen. Azonban ezek a technikák alkalmasak arra, hogy bevonzzuk a tökéletes személyt az életünkbe.

A „Kezdjük el!” gyakorlat

Ez az első gyakorlat megtan&iac

Oldal: BLOG
Viktória faktorok - © 2008 - 2024 - viktoriafaktorok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat