Szeretjük a meséket. Én időnként írok egyet egyet, Hajnalka pedig illusztrálja.

Ha Te is szereted a meséket, vagy szívesen olvasol a gyerekednek, itt van néhány, reméljük, szeretni fogjátok.

Sajnos ennek az oldalnak a terjedelme korlátozott, ezután itt csak a legújabb meséket jelentetjük meg. Készítettünk a meséknek egy új oldalt. A mesék hasonló formában, de egyenként olvashatók:

 http://angyalistoryk.hupont.hu 

Szeretettel ajánljuk.

Ajánlom még ezt a cikket: 

Mesevilág - és a valóság

---

A manók kincse

 

Legelőször is azt kell tisztáznunk, tudod–e, mi az a köntös? Jó. Mondjuk, hogy fürdőköpeny. Ma leginkább egy fürdőköpeny. De el tudsz–e képzelni egy gyönyörű köntöst? Nem valami frottír pongyolát, hanem egy igazi ruhadarabot, mondjuk bíbor brokátból, gyöngyökkel kivarrva?

Nem?

Nem is szükséges.

Ne is beszéljünk erről többet, annál is kevésbé tegyük ezt, mivel a történetünknek ehhez semmi köze sincs.

Inkább gondolkozzunk el azon, hogy el tudsz–e képzelni egy köntöst, amit ha magadra öltesz, elmúlik minden haragod, minden keserűséged? Amit, ha magadra öltesz, nem emlékszel a sérelmeidre, és mindenkiben meglátod a jót. Nem félsz senkitől és semmitől.

Ez már tetszik?

Nos, ez a köntös: a szeretet.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.  Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.  Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.  S a szeretet nem szűnik meg soha. Szeretnéd ezt a köntöst? Talán igen.

És most van egy másik kérdésem is. Hallottál–e a manók kincséről?

Nem?

Soha?

Most hallani fogsz.

A manók kincse egy titkos barlangban van elrejtve, mélyen a föld alatt. Nem ismeri oda a járást senki. Még maguk a manók sem. Nem tudjuk, hogy mikor rejtették el a kincset, azt sem tudjuk, hogy kik, csak azt tudjuk, hogy hatalmas kincs az, amit ha megtalál valaki, könnyebb lesz az élet az egész világon.

A manók kincse mindenre jó. Gazdag leszel tőle, és nem csak te, hanem gazdag lesz tőle minden ember. Még a szegények is. Nem hiszed? Pedig így van.

És széppé tesz. Mindenki szép lesz. Az öregek is, a fiatalok is, a nők és a férfiak is, minden gyerek és minden felnőtt. És szépek lesznek az állatok is mind, még a kóbor kutyák, és a rusnya békák is.

És vonzóvá tesz. Az emberek kívánni fogják egymás társaságát, mosolyogva fognak beszélgetni, és mindent együtt fognak csinálni.

És a manók kincse között van az örök ifjúság titka is. Bizony.

És erő. Erős leszel tőle. Elbírsz mindent, amit csak akarsz. Könnyedén emelgeted a sziklákat, ha akarod, és föl tudod állítani a fákat is, amiket kidöntött a vihar.

És tele leszel ötletekkel, kreatív leszel. A manóknak rengeteg kincse van. És a manók kincse mindenre jó.

Itt van például a boldogság. A boldogság, amit minden ember megtalál az életében, de sokan vannak, akik elveszítik idővel.

És ott van a béke, a békesség, amitől szép a szív.

És a termékenység is. Tudod mi az? A termékenység az, hogy minden sikerül. Minden arannyá válik a kezedben, és nem csak a kezedben. Elég, ha csak gondolsz valamire, vagy az is elég, ha csak érzed. Csak éppen bizseregni kezd a lábujjad, vagy a talpad, és táncra perdülsz. A manók kincse mindenre jó.

 

Egy hatalmas barlangban van összehordva a kincs. A barlangban nagy fényesség van. Senki sem tudja, honnan jön a fény, talán a falakból, de falak sincsenek igazából, mehetsz szabadon, senki sem korlátoz. Olyan, mintha egy virágos réten járnál, ragyogó kék ég alatt, de valójában ez mégiscsak a titkos barlang, ahol nem járt még emberfia, és amit nem talál senki. Lágy zene szól mindenfelől, ismerős hangszerek, és ismeretlenek versengenek a madárdallal, a csermelyek csobogásával, a szél simogató zúgásával, lombsuhogással, a tengerek morajával és édesanyád énekével.

 

A barlangot nem könnyű megtalálni. Sokan úgy hiszik, hogy ha látod a szivárvány végét, és odamész, megtalálod a bejáratot. Ám hiába hiszik, a fáradságot már nem veszi senki, hogy odajusson. Ám ha veszi is, be is kéne jutni valahogy. És ez nem könnyű. Egyáltalán nem. Illő öltözet szükséges ahhoz, hogy bebocsátást nyerj.

Sejted már, igaz? A köntös.

Igazad van, de nem csak a köntös.

Ahhoz, hogy bárki bejusson a barlangba, kilenc feltételnek kell teljesülnie.

Érdekelnek ezek?

Furcsa dolgok ám. Kilenc dolog, aminek ha birtokába jutsz, tiéd lehet a manók kincse, és bármi, amire csak vágysz az életben.

Ez kilenc dolog a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség és az önuralom.

Nem is tudod mik ezek, ugye?

Dehogynem. Hiszen a köntöst már ismered. A szeretet egy köntös. Elég csak magadra öltened. Jobban áll az, mint bármilyen más ruhadarab. Kihúzhatod benne magadat bátran.

Az öröm egy kendő. Túláradó, ujjongó. Fölemeled az arcodat, és aki lát, szívesen tekint rád.

A békesség egy kalap, és így tovább. A türelem, egy öv. Szép öv, az igaz. Drágakövekkel van kirakva. A szívesség egy csizma, amiben járni jó. A jóság egy kifogyhatatlan tarisznya, a hűség egy ing, amit magadra kell venned, hogy viselhesd. A szelídség egy vándorbot, és az önuralom egy különleges nadrág.

Réges–régen, nagyon régen, még én sem éltem, sőt a nagyapám nagyapja sem volt még a világon, amikor a manók elrejtették a kincset. Jól lezárták a barlangot, és a ruhadarabokat rábízták az emberekre.

Nem tudom miért tették ezt, azt sem tudom, hogy jól tették–e, én csak annyit tudok, hogy azóta nem találta meg a kincset senki.

Vannak, akik azt gondolják, hogy sohasem kerül elő, vannak, akik azt gondolják, hogy nem is létezett soha.

Én azt gondolom, hogy bizony létezik, és elő is fog kerülni, mégpedig nemsokára. Talán éppen te leszel az, aki megtalálja.

Ugyanis…

Most figyelj jól!

Semmi más nem kell hozzá, csak az, hogy megtaláld a szivárvány végét, aztán felvedd ezt a kilenc csodálatos ruhadarabot, és megnyílik előtted a barlang szája, és kitárja neked a kincseit.

A szivárvány végét könnyű megtalálni. Láttál már szivárványt, ugye?

Ám a ruhadarabokat föllelni, nos, az nem egyszerű dolog. De nem lehetetlen.

Az történt, hogy az öltözetet, a köntöst, a kendőt, a kalapot, az övet, a csizmát, a tarisznyát, az inget, a vándorbotot és a különleges nadrágot a manók szétosztották az emberek fiai és lányai között.

 Kilenc ifjú kapott egy–egy darabot, és bejárták vele a világot. Mentek északra, délre, keletre, nyugatra. Mentek le és föl, bejárták a hegyeket, a tengereket, míg csak meg nem vénültek, és meg nem haltak. És amikor meghaltak, a legidősebb gyermekük, az elsőszülött örökölte meg a ruhát, és ő viszi tovább. Életük árán is megvédik a rájuk bízott darabot. Vándorolnak egész életükben. A manók kincsét keresik. Mindegyik azt reméli, ő lesz a kiválasztott, aki rátalál. És azt is reméli, hogy ő lesz, aki boldoggá teszi az embereket.

Mert amerre mennek, az emberek megváltoznak. Aki az inggel találkozik, hűséges lesz. Aki a tarisznyát érinti, jó. Az öv közelsége türelmet teremt, és így tovább. És mindegyiktől jobb lesz az élet, jobbak lesznek az emberek.

De mindeddig még egyik ifjú sem talált a kincsre, hiába járja be a földet minden újabb generáció. Hiába a sok áldozat, a szenvedés, hiába a lelkesedés, a tűz, hiába a kitartás, mert hiányzik az egység. Hiányzik az összetartás. Hiányzik a bizalom.

Ötévenként összejönnek az ifjak a szivárvány végénél, vagy ki tudja hol, ők bizonyára tudják, hogy hol kell keresni a kincset.

Ott állnak a barlang szájánál, és bemehetne bármelyik, ha magára öltene mindent. Ha fölvenné a köntöst, a kendőt, a kalapot, az övet, a nadrágot, a csizmát, az inget, a tarisznyát és a vándorbotot. Megnyílna a barlang szája, és a manók kincse az embereké lehetne.

Sok száz év telt el, de még nem akadt kilenc ifjú, aki meg tudott volna egyezni. Mindegyik a saját darabjához ragaszkodott. Az első ki nem adta volna még a kezéből a köntöst. A második is ragaszkodik a sajátjához. A harmadik is, a negyedik is. Mindegyik úgy gondolja, az övé a legfontosabb.

És bizony mindegyik fontos. Mert ki tagadhatná a szeretet fontosságát? Ki kérdőjelezné meg az öröm erejét? A békesség, a hűség, a jóság tisztaságát, a szelídség, a türelem nélkülözhetetlen voltát? Ki mondaná, hogy fölösleges a szívesség vagy nem kell uralkodni önmagunkon? Senki. Senki nem mond ilyet. Mert valamennyi kell minden embernek.

Tavaly is összejött a kilenc ifjú, megint nem sikerült megegyezniük. De tavaly végre történt valami. Titkos, nagyon titkos határozatot hoztak, le is pecsételték azt nagy, zöld pecséttel.

Tudni szeretnéd, hogy mi áll a határozatban?

Persze, hogy tudni szeretnéd, hiszen téged is érint.

Az van odaírva a manók cirkalmas, kacskaringós betűivel, hogy amikor legközelebb összejönnek a szivárvány végénél, és lesz ott egy fiú vagy esetleg egy leány, aki szép is, okos is, ügyes is, szorgalmas is és bátor is, azt fölöltöztetik a csodálatos öltözetbe, és az a fiú vagy esetleg leány lesz az, aki előtt feltárul a barlang szája, és ő lesz az, aki elhozza a manók kincsét a világba.

Most az a kérdés,, hogy te szép vagy–e, okos vagy–e, ügyes vagy–e, szorgalmas vagy–e, bátor vagy–e?

Lehet, hogy te leszel az?

Mondd csak ki jó hangosan a neved, hadd mondjam el a szélnek, hogy vigye el szerteszét, mindenhová a hírt, hadd vigye el mindenhová a reményt, hogy te leszel az a hős, aki elhozza nekünk a manók kincsét.

És most aludj, álmodj szépeket, és nőjj nagyra, gyorsan!

Te hős!

---

Fubi hozzánk költözött

Fubi, a manó egy gyönyörű vörös rózsa mögül lépett elő egy őszi délután. A nap még magasan járt, de már lágyak voltak a fények, az esti árnyak azonban még nem jelentek meg. A manó alig arasznyi termetén minden nagy volt, nem is nagy, óriásinak láttad. Legelőször hatalmas vörös szakálla tűnt a szemedbe. Ahogy közeledett, azt láttad, hogy egy nagy szakáll jön feléd. Nem félelmetes bozont, inkább vicces, barátságos rőt szőrkabát. Furcsa szerzet volt, annyi szent! Arcából méretes orr gömbölyödött elő, mint egy különleges formájú krumpli. Volt rajta bibircsók, rücsök számolhatatlan mennyiségben, egymás hegyén, hátán. Aztán a kalapja. Valami sötétkék bársony lehetett, amit apró sárga virágok pettyeztek sűrűn. A kalap óriási volt, leomlott a manó arcának két oldalán, egészen idomtalan füleire, hátul pedig, mint valami gallér, a vállát verdeste a karima. Bő zöld nadrágját fölhúzta egészen a hóna aljáig, hasán hatalmas arany csattal záródó övet viselt, lábain kunkori orrú hegyes, ugyancsak zöld cipőket. De a legfurcsább mégis a kabátja volt. A vastag türkiz szövet, mintha belülről világított volna. Olyan volt benne, mint egy különleges, ritka bogár. Csak szárnyai nem voltak éppen.

Születésnapom volt. Pedig tavasszal szoktam tartani a születésnapomat, de ahogy a manó megjelent, biztosan tudtam, hogy ebben az évben ma van a születésnapom.

Jött határozottan, megállíthatatlanul felém. Megállt előttem, és köszönt.

–       Jó reggelt Zoltán!

–       Te tudod a nevemet?

Fubi csak legyintett, mint aki nagylelkűen megbocsájtja a világ összes értetlenségét.

–       Fibu hol van? – kérdeztem, hogy mondjak én is valamit.

–       Itt van Ő is valahol – mormogta Fubi kelletlenül, mint akit végtelenül bosszant minden, ami fölösleges. 

Nem is nézett rám, a nadrágja zsebében kutatott. Könyékig nyúlt a mély zsebbe, sokáig kotorászott, mire megtalálta, amit keresett. Maszatos öklét az orrom elé lökte, majd kiverte a szememet.

–       Ajándékot hoztam neked.

–       Nekem? – tényleg elcsodálkoztam. Mert ha bárkinek hozott volna ajándékot, azt még megértettem volna, de hogy éppen nekem, ez meglepett.

–       Neked van a születésnapod, nem?

Most észnél voltam, nem kérdeztem meg, hogy honnan tudja, hogy születésnapom van. Jól is tettem, mert biztosan valami gorombasággal válaszolt volna. Ehelyett föltettem azt a kérdést, amit minden gyermek elsőre föltett volna.

–       Mit hoztál?

Kinyitotta a markát, és megmutatta az ajándékot. Egy kő volt. Nem volt csúnya kő éppen, kedves kavics volt, de mégiscsak egy kő volt, semmi más.

–       Hálakő – mondta.

–       Hálakő?

–       Hálakő.

–       Az meg mi? – csúszott ki a számon, de rögtön meg is bántam, szerettem volna visszaszívni, de már késő volt.

Becsuktam a szemem is, pedig a fülemet szerettem volna bezárni inkább, hogy ne halljam Fubi korholását. Ezúttal azonban tévedtem.

Fölmászott a térdemre, a követ a markomba nyomta, mélyen a szemembe nézett, és elmesélte, mi az a hálakő.

–       Amikor valami jó dolog történik veled, öröm ér, jót tesz veled valaki, vagy csak fölnézel, és észreveszed, hogy süt a nap és kék az ég, akkor a zsebedbe nyúlsz és megszorítod a követ. Csak éppen hogy. Alig, alig. És ettől fölmelegszik a kő, és ahogy fölmelegszik, átmelegszik a szíved is. És lehet, hogy néhány perc múlva már nem is emlékszel, de a kő megőrzi a hálát örökre.

–       Örülök, hogy itt vagy, Fubi – mondtam, és észrevétlenül megszorítottam a követ. Csak éppen hogy. Alig, alig. És működött.

Nem tudom, észrevett–e valamit a manó, de alaposan megdörzsölte az orrát, még a torkát is köszörülgette kicsit, mielőtt megszólalt újra.

–       Nem csak ezért jöttem.

–       Hanem?

–       Hajnalka könnyeire van szükségem.

–       A könnyeire?

–       A könnyeire.

–       Minek az neked?

Leugrott a térdemről, két kezét összefonta a háta mögött, és járkálni kezdett körülöttem.

–       Na, jó – mondta néhány perc csöndes várakozás után. – Gondoltam, hogy tudni akarod majd.

Aztán még néhány percig várakoztatott, végül csak belekezdett a történetbe:

–       Túl az Óperencián, meg ahol a madár se jár, meg ilyesmi, szóval nem messze innen lakik egy kislány, aki nem tud sírni. Nincsenek könnyei.

–       Miért kellene sírnia?

Fubi úgy nézett rám, hogy azt hittem, menten sarkon fordul és otthagy. Igaza is lett volna. Miért kell nekem folyton közbeszólni? Miért nem tudok hallgatni, és figyelni.

–       Mert bánatos, azért. Miért? – rosszallóan csóválta a fejét. – Elveszett a kismacskája, kifutott a tej, nem mindegy miért? Nem elég neked, hogy valaki nem tud sírni, mert nincsenek könnyei?

Egészen elszégyelltem magam, és megfogadtam magamban, hogy többet nem szólok közbe.

–       A te feleségednek csodálatosan tiszta könnyei vannak.

–       Hajnalkának?

Fubi megint rám vetette az előbbi pillantását, de ezúttal egy nagy adag lemondás is volt a tekintetében.

–       Hajnalkának. Elviszem Hajnalka könnyeit a kislánynak, és ő meggyógyul. Ennyi az egész. Elviszem a könnyeket, térülök, fordulok, és itt vagyok megint.

Ezúttal megálltam kérdezés nélkül.

–       Meg sem kérdezed, hogy miért jövök vissza megint?

–       Nem.

–       Miért nem?

Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Fubi legyintett megint.

–       Na mindegy! – mondta. – Reménytelen. Szóval – folytatta egy hatalmas sóhajt követően – két oka is van, hogy visszajövök.

Összeszorított szájjal vártam a folytatást. Ezúttal, mintha némi elismerést is fel tudtam volna fedezni a manó pillantásában.

–       Az egyik ok – jelentőségteljesen bökött a magasba az ujjával –, hogy itt fogok lakni.

Néztem egy nagyot, de még mindig nem szóltam semmit. Nem kérdeztem semmit, még a torkomat sem köszörültem. Csöndben voltam.

–       Én fogom őrizni a kertet! – haptákba vágta magát, és ahogy a katonák masíroznak, menetelni kezdett le és föl. Úgy odacsapta talpát a földhöz, hogy majdnem hallani lehetett a lépései döndülését.

–       Én fogom őrizni a házat! Rád is vigyázni fogok, és a többiekre is. Mindenkire, aki betér ebbe a házba. Még a kicsi Ábel álmára is vigyázni fogok.

És csak mondta, mondta, mondta. Fölsorolta a fákat, a virágokat, a füvet, a kerítés deszkáit is, nem hagyott ki semmit. Alapos egy manó, meg kell hagyni. Lassan leszállt az est, hűvös lett a levegő, fázni kezdtem, de Fubi még mindig beszélt. Följöttek a csillagok is, a Jóisten is mosolyogva nézte az én szorgalmas manómat, de a felsorolásnak csak nem akart vége szakadni. Végül csak összeszedtem minden bátorságomat, és megszólaltam.

–       És mi a másik ok?

–       Mi lenne, te pupák? – nézett rám Fubi nevetve. – Örömkönnyeket hozok cserébe Hajnalkának.

Történet a diófáról

A fiút Péterkének hívták, azután amikor megnőtt, Péternek. 63 deka volt mindössze, amikor megszületett. Nagyon apró, nagyon törékeny, nagyon esendő. Ám hatalmas lélek lakott benne. Gyorsan nőtt, erős vasgyúró lett belőle hamarosan.

A várostól távol éltek, egy hatalmas birtokon, egy gyönyörű palotában. Ápolt kert, sűrű erdő, halban gazdag tó, virágos rétek, tiszta vizű, gyors patakok vették körül a palotát. A közelben lankás dombok hívogattak, a távolban magas hegyek hófödte csúcsai kéklettek.

Az erdő középén volt egy smaragdszínű tisztás. A fű a legnagyobb szárazságban is friss, harsogó zöld volt azon a tisztáson, egy búvópatak öntözte alulról. A smaragdszínű tisztás közepén egy óriási diófa állt. Olyan volt, mint ha egy óriás vált volna diófává valóban. Vaskos ágai, mint erős karok nyújtózkodtak az ég felé.

Péterkét az édesapja hozta ki először a smaragd tisztásra. A kisfiú nagyon boldog volt, hogy kettesben lehet az apjával, élvezte a kirándulás minden percét. Mint egy kölyökkutya, úgy szaladgált előre és vissza, odafutott minden bokorhoz, megtapogatott minden követ, megszagolt minden virágot, megkóstolt minden gyümölcsöt: szamócát, vadmeggyet, kökényt, amit csak talált. A smaragd fűbe belehenteredett, és csak hempergett és gurult, gurult és hempergett, amíg volt benne szusz. Amikor kifulladt, hanyatt feküdt, karjait széttárta, és csukott szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Amikor kinyitotta a szemeit, mozdulatlanná dermedt. Meglátta az óriás diófát, vagy diófaóriást, ha úgy jobban tetszik. Nézte, nézte tágra nyílt szemekkel, aztán óvatos léptekkel közelebb merészkedett. Közelebb és közelebb. Megkerülte, körbejárta a hibátlan törzset, aztán megérintette a kérget. Először csak az ujjával, mint aki áramütéstől tart, vagy attól, hogy megégeti az ujjait, aztán csak fölbátorodott, és átölelte a fát. Valójában csak hozzásimult, mert ahhoz, hogy teljesen átérje karjaival, szükséges lett volna Péterkéből még legalább hat. Arról pedig, hogy fölmásszon a lombok közé, akkor még csak nem is álmodott a kisfiú.

Az apja emelte föl, amilyen magasra csak fölért, de így sem tudta megérinteni, még a legalsó ágat sem. Ám ahogy ott kapaszkodott az apja vállain és ölelte a törzset, sosem tapasztalt érzés fogta el. Azt érezte, hogy szereti őt a fa. Érezte a felé, sőt a testébe áradó szeretetet. Melegséget, simogatást és örömöt érzett. És valamilyen formában tudta, hogy ő a fához tartozik. És ő is szerette a fát.

–        Hogy került ide ez a fa, édesapám? – kérdezte később.

–        Azt kérdezed, ki ültette?

–        Van valami története? – a fiúcska körbeszökdécselte az apját. – Biztosan tudsz róla egy szép mesét.

–        Nem tudok – mondta az apja sajnálkozással a hangjában. – Ez a fa itt volt már akkor, amikor én gyerek voltam, és már akkor is ilyen hatalmas volt. Azt gondolom, ez a fa itt volt örökké.

És elérkezett a nap, amikor Péter – mert a kisfiúból sudár legény lett addigra – elhatározta, hogy fölmászik a diófa tetejére. Egyedül indult útnak, pedig gyönyörű, bájos húga minden képességét latba vetette, hogy vele mehessen. Hízelkedett, ígérgetett, sírt, sőt toporzékolt is, de mindhiába. Péter egyedül akart menni, és egyedül is ment.

Ahogy kiért a smaragdrét szélére, megállt egy pillanatra, És nézte a fát. Köszönt neki. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy a fa visszaköszönt. És ahogy közeledet a fához, egyre erősebben érezte azt a szeretetet, amit kölyökkorában érzett először.

Azt azonban, hogy hogyan fog felmászni a fára, elképzelni sem tudta. Ahhoz, hogy átölelje a fa törzsét, Péterből is kellett volna legalább három. Hozott ugyan kötelet magával, de bizony nem nagyon tudta, hogyan érje el az alsó ágat.

Ahogy ezen törte a fejét, szél támadt valahonnét. Jókora szél. Péter azt hitte, hogy felkapja, és felhajítja a fa tetejére. Tetszett neki az ötlet, de nem ez történt. A fa ága, a diófa legalsó ága hajolt le egészen a földig, éppen Péter lába elé. Éppen csak egy pillanatra, de a legény nem mulasztotta el a kínálkozó lehetőséget, föllépett az ágra, és a következő pillanatban már a lombok között találta magát. Nem töprengett sokat, csak egy alig érezhető örömteli remegés futott át a testén, egy elégedett érzés, ahogy visszanézett a földre, aztán máris kapaszkodott fölfelé.

Ahogy a fa csúcsára ért, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Minden ott volt, amire valaha ember vágyott. Látta a hegyeket, hatalmas erdőket, tavakat és folyókat, tisztásokat, a távolba vezető utakat. Látta a várost is a távolban, sőt azon túl is, és mindenfelé, amerre csak nézett. Látta, ahogy a nap beragyog mindent. Olyan kéknek látta az eget, amilyennek lentről soha. A bodor felhők olyan közel jöttek, hogy szinte meg tudta volna érinteni őket.

Csak ült a legfelső ágon, lágyan himbálózott a megszelídült szélben, és nézte Isten teremtett világát. Nem tudott betelni vele.

Esteledett már, amikor ismét a földön állt. Búcsúzóul még megölelte a törzset, élvezte a belőle áradó szeretetet, és egyszer csak egy halk hangot hallott.

–        Kiválasztott vagy.

Nem tudta, hogy a fából jön a hang, vagy belőle, önmagából, vagy a szél súgja. Úgy tűnt mindenhonnan hallatszik. Ezt zsongják a lombok, a fű, a virágok, minden. Halkan, alig hallhatóan. Mint valami gyönyörű muzsikaszó.

–        Kiválasztott vagy.

Nem beszélt erről senkinek, amikor hazaért. A húgai csacsogtak mindenfélét, az este szép volt, a hold kíváncsian bámult be a palota ablakain, aztán fölkúszott az égbolt tetejére, és elcsöndesedett minden.

Editnek hívták Péter húgát. Jó testvér, kedves lány volt, de határozott és erős. Mindig elérte, ha valamit akart.

–        Fogjunk össze Péter mi ketten! Legyen ez a hely a földi Paradicsom!

És az lett. A palota megújult. Árnyas fasor vezetett az útról egy gyönyörű parkba.

Nemes fák vetettek árnyékot a parkban pihenőkre. Nyári melegben a szél a szökőkút felől hozott hűs permetet. Páva páváskodott, nyulacskák ugrándoztak, póni húzott kis szekeret a fényes kaviccsal leterített ösvényeken.  Bent a palotában hatalmas termek fogadták a látogatót, és kényelmes szobák gondoskodtak a pihenésről. A konyha ontotta a finomabbnál finomabb ételeket. Pecsenyék, sültek, torták, friss zöldségek, sajtok és a világ összes gyümölcse alatt roskadoztak az asztalok. A filagóriában lágy dallamokat játszott egy zenekar.

Sok volt a dolog, Péter nehezen szabadult el a diófához, akkor is inkább titokban. Komoly férfi nem mászik fára, és nem ábrándozik a felhőket lesve. Komoly férfi megházasodik, és családot alapít.

Csillagnak hívták a szőke tündért, aki elvarázsolta Péter szívét, és aki a palota úrnője lett. Megszerette mindenki, aki csak egy pillantást vetett rá, akivel egy szót váltott, akit csak megérintett. Aki pedig a hangját hallotta, örökre rabja lett. Gyönyörű hangja volt, megnyitotta a szíveket, ha dalra fakadt. Márpedig dalra fakadt, ha csak tehette. Dalolt a kertben, dalolt a hatalmas termekben, a gyermekszobában, mikor kicsi lányukat álomba ringatta.

Nem is maradhatott ez a csodaszép hang elrejtve sokáig egy vidéki palotában. Elhallatszott az messzire. Csillag hangját hallani akarták az egész világon. Be is járták a földkerekség összes városát, összes színpadát. Bármerre jártak, az emberek tapsoltak, és tapsoltak, és tapsoltak.

Évek teltek el. Sok nagyszerű év.

Egyik éjjel, otthon, a palota ablakán besütött a hold, és fölébresztette Pétert. Ezüst sugara végigsimította a férfi arcát, deresedő haját, és messzire űzte az álmot a szeméből. Péter felkelt, felöltözött, és sétára indult az éjszakai ragyogásban. Hová is mehetett volna?

A smaragd tisztás várt rá, a füvön harmatcseppek szikráztak kéken, és az óriás diófa ott állt, ahol mindig is állt, lombja suhogott a játszi szélben, alsó ága egészen a földig hajolt. Már várta Pétert.

A férfire a legfelső ágon köszöntött a Hajnal. A hegyek mögül kirobbanó első napsugár a diófa lombjait aranyozta be, és újra zsongott a rét, a levegő, az ég, a föld.

–        Kiválasztott vagy.

Nem beszélt erről senkinek, amikor hazaért. A nap sugara hazáig kísérte, még kíváncsian utána nézett a palota ablakain, aztán fölkúszott az égbolt tetejére, és beragyogta az egész világot.

És férfiak és nők jöttek. És Péter nem küldte el őket. Miért is küldte volna? És ősz jött, és tél. Aztán tavasz, és megint nyár, és elteltek az évek.

És az egyik nyári délután, amikor minden csendes, amikor még a kutyák is álmosan hevernek egy bokor alatt, Péter a kicsi unokájával kézen fogva kisétált a smaragd rétre. A kisfiú nagyon boldog volt, hogy kettesben lehet a nagyapjával, élvezte a kirándulás minden percét. Mint egy kölyökkutya, úgy szaladgált előre és vissza, odafutott minden bokorhoz, megtapogatott minden követ, megszagolt minden virágot, megkóstolt minden gyümölcsöt: szamócát, vadmeggyet, kökényt, amit csak talált. A smaragd fűbe belehenteredett, és csak hempergett és gurult, gurult és hempergett, amíg volt benne szusz. Amikor kifulladt, hanyatt feküdt, karjait széttárta, és csukott szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Péter nézte a gyermeket, és nézte az óriás diófát. Tudta, érezte, hogy a fa is nézi őt. És tudta, hogy a gyermeket is látja.

Péter nézte a fa hatalmas lombkoronáját, és azon gondolkozott, föl tudna–e még mászni a legfelső ágra. És látta az unokáját, ahogy odamegy a fa törzséhez, és átöleli. Valójában csak hozzásimult, mert ahhoz, hogy teljesen átérje karjaival, szükséges lett volna a piciny fiúcskából még legalább hat.

Mese a csodatévő szökőkútról

   Van valahol, vagy talán volt valahol, esetleg lesz valahol, valamikor egy csodatévõ szökõkút. Az a tulajdonsága, hogy aki megfürdik a vizében vagy iszik belõle, annak megszûnik minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála tölti be a szívét.

   Amúgy nincs benne semmi különös, olyan, mint bármelyik szökõkút a világon. Egy hatalmas park közepén áll. tetejét szobrok, vízköpõk díszítik. A víz legfölül hatalmas kagylóhéjakban gyûlik össze, egyikbõl átcsordul a másikba, mind lejjebb és lejjebb, míg végül egy hatalmas hal száján keresztül a park medencéjébe ömlik. A halat két izmos, göndörfürtû angyalfigura emeli a magasba, tartja féken, küzdve, nehogy kiugorjon a karjaikból. Eredetileg sem õk, sem a hal nem szerepelt a szökõkút figurái között. Az õ történetüket szeretném elmesélni.

   A park valamikor egy gazdag hercegé volt. Jó ember volt a herceg, szerette mindenki. Az emberek jól éltek azon a vidéken, megvolt mindenük, amire szükségük volt, nem volt perlekedés, viszály, háborúskodás emberemlékezet óta.

   A herceg egy gyönyörû kastélyban élt a park mélyén a családjával és a háza népével. A kastélynak pontosan száz szobája volt, hatalmas termek márványburkolattal, oroszlánbõrrel és medvebõrrel a kandalló elõtt, faburkolatú könyvtárában megszámolhatatlanul sok könyvvel, amikbõl mindent meg lehetett tudni, amit a boldogságról csak tudni lehet, óriási ebédlõk, ahol mindenki jóllakhatott, aki megéhezett, apró szobák, ahol játszani lehetett, ahol beszélgetni vagy pihenni lehet, társalgók mély bõrfotelokkal, másikak törékeny, vidám kanapékkal, székekkel, hencserekkel, hatalmas ablakok, amiken beragyogott a napfény, földig érõ bársonyfüggönyök, amik benntartották a meleget téli éjszakákon. Voltak mûhelyek, ahol elkészült minden, amire csak szükség volt, ahol fazekasok fazekakat készítettek, ahol asszonyok szõttek, fontak, mások festegettek vagy megjavították ami elromlott. Voltak istállók, ahol kecses paripák álltak készenlétben, ha valaki be akarta volna járni a környéket.  Voltak hintók és homokfutók és még ki tudja elképzelni mi minden.

   És ott volt a gyönyörû park, ahol pávák pöffeszkedtek, nyulak és mókusok  szaladgáltak a fákon és a fûben, ki-ki a maga helyén.

A kertekben virágok nyíltak, rózsák pompáztak és illatoztak mindenfelé, hatalmas tölgyek, hársak és vadgesztenyefák lombja adott hûs árnyékot, kõpadok bújtak meg a lugasok alatt és a formára nyírt sövények takarásában.

   És voltak gyümölcsfák, amik roskadoztak a termés alatt, kertek, ahol illatos fûszerek és zöldségfélék teremtek, baromfiudvarok és legelõk, és csordák és nyájak, és macskák és kutyák, és persze emberek.

   Valaki mindig éppen érkezett vagy távozott. Valaki mindig éppen keresett valakit vagy éppen megtalált. Hatalmas volt a nyüzsgés, az élet. Vidám kacagás, csengõ nevetés, gurgulázó hahota hallatszott innen is, onnan is. És persze gyerekzsivaj.

   A hercegnek két gyermeke volt, egy fiú és egy kislány. Gyönyörû gyermekek, legfõbb kincsei a hercegnek és sugárzóan szép feleségének, a hercegnének. Amikor négyen végigsétáltak a város fõutcáján , az emberek megfordultak utánuk. Senki sem látott még náluk szebb és boldogabb családot.

   A gyermekek legszívesebben a szökõkút körül játszadoztak a pázsiton. Akkor még nem épült meg a medence, de a szökõkút hûs permete enyhítette a nyári forróságot, a nedves fû csiklandozta a mindig vidám gyermekek meztelen talpát. Felhõtlen volt a boldogság.

Ebben persze semmi furcsa nincsen, hiszen a szökõkút csodatévõ szökõkút volt, aki megfürdött a vizében vagy ivott belõle, annak megszûnt minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála töltötte be a szívét.

  Egy napon hajóra szállt a hercegné a két gyermekkel, hogy távoli földrészen lakó barátaikat meglátogassák. A herceg kikísérte õket a kikötõbe és addig nézte a távolodó hajót, míg az teljesen el nem tûnt a messzeségben. Ahogy a nap lenyugodott, hûvös szellõ borzolta végig a  part fáit, a kikötõ víztükrét, a herceg megborzongott. Ismeretlen volt számára ez az érzés, de a szellõ elült, a borzongás nem ismétlõdött meg, így aztán nem törõdött vele többet. Hazakocsizott. 

    Amikor reggel a szokásos sétájára indult a szökõkút körül, elõször a csöndre lett figyelmes. Néma csönd volt. Nem volt gyerekzsivaj, kacagás, nevetés, macskanyávogás vagy kutyaugatás, a madarak sem csiviteltek, még a méhek döngicsélése sem hallatszott. Csönd volt.

És nem hallatszott a vízcsobogás sem.

Hirtelen sarkon fordult, és döbbenten meredt a szökõkútra. Nem mûködött.

   A testén újabb ismeretlen érzés, remegés futott keresztül, a szíve összeszorult. Nem tudta mire vélni a helyzetet. Félt.

   Teltek a napok és a hetek. Elmúlt egy hónap. Minden megváltozott a kastélyban. A hercegnek szavát sem lehetett venni, csak járkált körbe körbe a szökõkút körül. Órákig járkált megállás nélkül, és amikor megállt egy-egy pillanatra, akkor tekintetével a kaput fürkészte, mintha várna valakit. De hiába várt.  A hajót, amelyen a családja utazott, tengeri rablók támadták meg, feleségét és a gyerekeit elhurcolták, de errõl sem jött hír, a herceg csak azt tudta, hogy a hajó nem érkezett meg, és kétségbeesetten kapaszkodott egyetlen megmaradt kincsébe, a reménybe.

   Naponta kijárt a szökõkúthoz, folytatta végeláthatatlan sétáit és fürkészte a kaput, ami rendre zárva maradt.

   A szolgák lehorgasztott fõvel végezték a dolgukat, az öröm, a boldogság és a hála úgy eltûnt a szívekbõl, mintha soha ott sem lett volna.

   A hónapokból évek lettek, a herceg  lesoványodott, ruházata megkopott, foszladozni kezdett, a hajdan daliás férfi termete megtört, botra támaszkodva, görnyedten és egyedül botorkált az elhagyatott parkban, a kiszáradt szökõkút körül.  Körülötte minden tönkrement. A kastély teteje megroskadt, a pázsitot felverte a gyom, a szobákat beszõtték a pókok és belepte a por. A szolgák szétszéledtek, csak egyvalami maradt vele: a remény.

   A léptei elvesztették ruganyosságukat, csoszogva rótta köreit a szökõkút körül, de minden kör végén felemelte a fejét és hosszan, nagyon hosszan nézte a kaput, amin jönnie, érkeznie kellett végre valakinek.

   És egy napon, ahogy emelte a fejét, megcsikordultak a rozsdás sarokvasak, és a kapu két szárnya szélesre tárult. A herceg szíve nagyot dobbant, de ahogy a látogatók közelebb értek, elcsüggedt megint.

   Természetesen azt hitte, hogy elveszett családja tért vissza, hiszen senki mást nem várt, senki mást nem remélt évek óta, és most itt a következõ csalódás. Két apró gyermek volt a látogató. Arcuk, karjaik, lábaik maszatosak. csigákba göndörödõ fürtjeik gubancosak és a hónuk alatt a hatalmas, tátogó halat cipeltek, láthatóan nehezen birkózva meg a feladattal.

   A herceg értetlenül nézte õket.

- Mit akartok itt, gyermekek? - kérdezte. Hangja reszelõs volt, õ maga is alig ismert rá, hosszú ideje nem beszélt már senkivel. Megköszörülte a torkát és megismételte a kérdést.

- Mit akartok itt? - de így sem sikerült valami barátságosra, de a gyerekeket ez láthatóan nem zavarta.

- Fürödni akarunk - felelték csengõ hangon.

- Fürödni?

- Fürödni hát. - mondta az, amelyik a hal fejét fogta. Maszatos kezeivel szõke fürtjeit babrálta. Látszott rajta, hogy nem érti, mi van ezen csodálkozni való.

- Meg a halunknak sem ártana egy medence. - tette hozzá a másik.

- Medence? - a herceg mind jobban kijött a kerékvágásból.

- Persze - felelte a szõke hajú. - A halak jobban érzik magukat egy medencében, mint a szárazon.

- És éhesek is vagyunk. - mondta a másik. Neki vörös volt a haja, fürtjei a vállát verdesték. Pufók arcocskáján két gödröcske jelent meg mindig, amikor mosolygott. És mindig mosolygott.

   Mit volt mit tenni, a herceg megadta magát. Bevezette a gyermekeket a  kastélyba, vízbe tette a halat, befûtött a fürdõbe, a konyhába, kibotorkált a kertbe, zöldséget hámozott, vacsorát készített, tiszta ágyat vetett, és értetlenül dörmögött magában. Teljesen megizzadt, a víz csöpögött az orráról, de jobban érezte ,magát. A gyerekek kacagása, hancúrozása kihallatszott a fürdõbõl.

   Másnap új élet kezdõdött, a lurkók egy pillanatra sem hagyták békén az új meg új kívánságaikkal.

   Tiszta ruhát követeltek, a hercegnek is rendbe kellett szednie magát. Megborotválkozott, lenyírták a haját, kitakarítottak, a kastély fokozatosan megtelt élettel.

   Legelõször a kertész jelent meg, és ott is ragadt. Aztán a kövér szakácsnõ, majd a komornyik, a komorna, és sorra a többiek is.

- A halnak nem elég a fürdõkád - mondta egy reggel a szõkefürtös

kis puttó. - Építeni kell egy medencét.

- Mi is nagyon szeretünk úszni. - tette hozzá a vörös.

  Így aztán megindult az építkezés. Munkások érkeztek, ástak, betonoztak, csempéztek, csöveket fektettek, és egy napon elkészült a medence.  Teleengedték vízzel, belehelyezték a halat is, és csak nézték, hogy milyen boldogan úszkál, hogyan csapkod a farkával, keringõzik és ugrál.

   Észre sem vették, hogy közben beborult az ég, és esni kezdett az esõ. Langyos esõ volt, a medence vizén hólyagok keletkeztek, esõcseppek tündököltek a virágok szirmain, a fák lombján, a fûszálakon, a háztetõn, kis patakok indultak mindenfelé, és tisztára mostak, megújítottak mindent. A két kis lurkó is beugrott a medencébe, és sohasem látott hancúrozásba kezdtek egymással és a hallal. A herceg csak bámulta õket, és nézte õket, és az arcára mind jobban visszatért a mosoly, az öröm, a boldogság, a szívébe a hála.

Teste kiegyenesedett, ereje visszatért, és ahogy az esõ mosta az arcát, megindultak a könnyei is.

   És akkor a háta mögött éktelen csikorgás hallatszott. Hátrafordult, és dermedten nézte a szélesre tárt kapun beforduló hintót. Futni kezdett felé, és látta a hintó ablakán kihajoló gyermekeit, látta õket integetni, de nem hallotta a hangjukat, csak rohant, rohant, rohant.

És nem gyõzte õket ölelni, csókolni, és nem tudni, hogy a zápor vagy a könnyzápor volt-e sûrûbb, pedig az esõ is nekilátott alaposan, szél tépázta az ágakat, villámok cikáztak át az égen.

   Benn a kastélyban viszont ropogott a tûz a kandallóban, a lángok barátságosan világították meg az oroszlánbõrön és a medvebõrön szárítkozó gyermekeket, az ebédlõben a szolgák sora hordta a finom ételeket, akárcsak a régi, boldog idõkben.

   Kinn dühöngött a vihar, és a hercegnek hirtelen eszébe jutottak a kis puttók. De már késõn. A nyitott teraszajtóból még egy pillanatra látta a lurkók zavartalan hancúrozását, éppen emelte a kezét feléjük, amikor hatalmas recsegés, ropogás közepette egy villám sújtott le, egyenesen a medence vizébe.

   Mind kirohantak, de hiába. A medence üres volt, eltûntek a gyermekek, még a hal is eltûnt. A medence vize is elpárolgott, kiszárította a villámcsapás. A herceg, a hercegné, a gyermekek, a háznép, tehetetlenül álltak a medence partján. És akkor a szökõkút felöl szörcsögõ hang, majd vízcsobogás hallatszott. Mindannyian arra felé fordultak, és látták, amit a kagylóhéjjak megtelnek, a víz átcsordul egyikbõl a másikba, mind lejjebb és lejjebb, és legalul egy hal száján keresztül vastag sugárban a medencébe ömlik. A halat két oldalról egy-egy göndörfürtös, izmos, pufókarcú angyalka szorítja erõsen, láthatóan küszködve, hogy a hal ne ugorhasson ki a kezeik közül.

   És azóta is, aki annak a vizében megfürdik vagy iszik belõle, annak megszûnik minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála tölti be a szívét. 

A PATAK ÉS A FORRÁS

   El tudsz-e képzelni tarka rétet nyári napsütésben? Fodros bárányfelhõket a ragyogó kék égen? Sok sok tarka pillangót a virágtengerben? Szöcskesereget ugrálni a fûszálak között?

   Hallod-e a méhek döngicsélését, a tücsök ciripelését, a pacsirta énekét? Érzed-e a hársfák illatát a patakparton? Hallod-e a víz csobogását?

   És tudod-e mi rejtezik a meder mélyén?

  Jó volna ott lenni most veled, jó lenne ott lenni valakivel! Minden csupa jókedv, féktelen kacagás, öröm és boldogság, ha van veled valaki. És minden olyan bús, bánatos, szomorú, ha egyedül vagy.

   Amikor elõször ott jártam, kisfiú voltam és nagyon szomorú. Tudod, minden kisfiú nagyon egyedül van néha, talán idõnként a kislányok is.

 Nagyapám és édesapám dolgoztak a mezõn, õk küldtek vízért a forráshoz. De hiába kerestem , sehol sem találtam. Bejártam a patak mindkét partját,  a forrás sehol. Dühös voltam. Haragudtam mindenre és mindenkire tehetetlenségemben és szégyenemben.  A nagyapám azt mondta, hogy egy tündér lakik a patak medrében, és én még sohasem láttam tündért. Nagyon csalódott voltam.

    Dédnagyapád huncut vénember volt, gyakran járatta velem a bolondját, de nagyon szeretett engem. Rám nézett különös tekintetével, kacsintott, és sohasem tudtam igazán haragudni rá. Inkább a kacsintását gyakoroltam nagyon kevés sikerrel. De akkor úgy gondoltam, hogy ez már több a soknál, most igazán rútul elbánt velem, és elbõgtem magam. És ahogy potyogtak a könnyeim, és küzdöttem a sírással, hirtelen megpillantottam. Ott volt a kristálytiszta patak mélyén. És ahogy közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, felbuzogott a víz és lemosta a könnyeimet. Azóta sem éreztem lágyabb simogatást, talán csak édesanyám simogatásához volt fogható.

   Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is csitult a víz, a csodatévõ forrás visszahúzódott a patak rejtekébe. Hiába kerestem csak a saját arcomat láttam tükrözõdni a vízen, és akkor sikerült elõször az a kacsintás, amit addig és azóta sem láttam mástól, csak az apámtól és a nagyapámtól.

   Sok idõ telhetett el, mert apám jött megkeresni, megnézni mi van velem. Hát én újra kipróbáltam új tudományomat és rákacsintottam.

- Na - mondta - látom, találkoztál a tündérrel.

- Persze, hogy találkoztam - húztam ki magam büszkén.

   Apám leült, az ölébe vett és elmesélte mindazt, amit õ tudott a forrásról és amit az õ apja és a nagyapja mesélt neki akkor, amikor õ is kisfiú volt.

   Hallottál már a kicsi fehér nyusziról? Nagyon aprócska volt, a legkisebb az egész csapatból. Kicsi gombolyag. Két szeme két piros gomb, fintori orra a harmadik. Kurta farka pici pamacs, mintha úgy varrta volna oda valaki. Vidám nyuszkó volt, szeretett játszani, hancúrozni a többiekkel, csak akkor volt baj, amikor a többiek átugráltak a patakon és a túlparton folytatták a hancúrozást. A mi nyuszink nem tudta  vagy talán nem merte átugrani a patakot, és ilyenkor az innensõ parton árválkodott, sóvárgott a többiek után. De nem kellett sokáig sóvárognia, mert tudod-e mi történt?

   Bizony, bizony. Ahogy közelhajolt, hogy igyon egy kortyot, felbuzogott a forrás, a hûs permet egy pillanatra beterítette az árva tapsifülest, aztán ahogy jött, vissza is húzódott. Hogy mi történt, mi nem, ki tudja, de kis barátunk kihúzta magát, hátracsapta a füleit és hopp, helybõl átugrott a túlsó partra.

    Amikor beköszönt az õsz, évrõl évre  fölkerekednek a gólyák, a vadlibák, a vadkacsák és még sok vándormadár, hogy elrepüljenek messzi tájra, melegebb országba, és ott töltik a telet, hogy aztán tavasszal újra megtegyék a hosszú, fárasztó utat és hazatérjenek megint.

   Egy este, még le sem ment teljesen a nap, amikor egy fáradt fiatal gólya kivált a csapatból és leereszkedett a patakpartra. Néhány társa szomorúan visszanézett, talán arra gondoltak, hogy elvesztették egy társukat, de hívta õket a messzeség, a meleg szelek és szálltak tovább.

   Azután vadkacsák hápogása töltötte be az eget és megismétlõdött az elõbbi jelenet: egy fáradt kacsa kivált a többi közül és nagy szárnycsattogtatás közepette leszállt, egyenesen a patak vizére.

  Alkonyatkor vadlibák húztak át a magasban, hogy néhány perc múlva egyel kevesebben tûnjenek el a láthatáron.

   Furcsa, tanácstalan, elkeseredett csapat gyûlt össze a patak körül. A gólya tétován emelgette a lábait, eltévedt békákat keresgélt. A kacsa folyton lebukott a víz alá, csak a farktollai meredtek az ég felé, a liba pedig szárnya alá dugta a fejét és nem törõdött semmivel. Így telt el az éjszaka. Reggel a nap elsõ sugarára talpon voltak mindhárman, vágyakozva nézték a kéklõ eget, de társaiknak a nyomát sem tudták felfedezni sehol. Messze jártak.

   És akkor ? Hát persze: felbuzogott a forrás, hûs permetet szórva a kimerült vándorokra . Eltûnt, nyomtalanul eltûnt a fáradtság a szárnyaikból, néhány perc múlva már magasan szálltak az égen, hogy mire a nap este újra pihenni tér, utolérjék elvesztett társaikat.

    Késõ õsszel, amikor már a hideg szelek lerázták a hársak lombjait távolból kutyaugatás, csaholás, veszett üldözés lármája hallatszott és jött mind közelebb és közelebb. Aztán már látszott is minden. Egy gyönyörû, de végsõkig kimerült, elcsigázott szarvast üldöztek a kutyák. A távolság egyre csökkent közöttük, a szarvas hiába próbálkozott, hiába igyekezett egérutat nyerni, a vérszomjas fenevadak mind közelebb értek.

  A szarvas a patakpartra ért, összeszedte maradék erejét és átszökellt a túlsó partra, de látszott már nem bírja sokáig.

   Ekkor buzogott fel a forrás. Hatalmas sugárban tört fel a patakból, megtöltötte az egész medret. A víz zúgva rohant a két part között, örvények forogtak középen, a kutyák megtorpantak, ijedten szûköltek.

 A legnagyobb, legvérszomjasabb megpróbált átúszni, de egy örvény elkapta, alaposan megforgatta és lejjebb kidobta a partra. Örülhetett, hogy ép bõrrel megúszta.

    A szarvas közben eltûnt a távoli erdõ fái között, mire a forrás visszahúzódott és a kutyák átevickéltek, már a nyomait is hiába keresték.

   Egy régi-régi téli éjszakán egy sebesült katona volt az üldözött. Hõs hazafi menekült a zsarnokság elõl, az üldözõi elõl, reménytelenül, véresen, kimerülten. Társait elvesztette, otthonát felperzselték, mögötte szuronyos pribékek keresték a nyomát. Ha megtalálják, végeznek vele.

   Hová menjen, hová bújjon?

   És akkor nem messze apró fényfolt gyúlt ki. Apró, de fényes, csalogató fénypont a reménytelen éjszakában. A katona kúszni kezdett, és leért a patak partjára. Onnan jött a fény, a víz alól. Csizmájával belegázolt a mederbe, és értetlenül bámult a fénybe.  

     Egy pillanat múlva testében új erõ áradt széjjel, sebei begyógyultak, fejét elszántan magasra emelte, hite visszatért. De akkor az üldözõk megjelentek a parton.

  Hat puska vette célba a katonát. Hat kéz készült meghúzni hat ravaszt. 

 Ekkor kialudt a fény és felbuzogott a forrás. Magasra szállt a permet és ködbe borította a tájat. Olyan sûrû volt a köd, hogy az üldözõk az orrukig sem láttak. Lõni nem mertek, nehogy egymást találják el, hogy merre menjenek, nem tudta egyikük sem. Kiabáltak, ordibáltak, de hiába. Csak keringtek körbe körbe hajnalig.

   A fénypont ezalatt újra kigyúlt és elindult a patak medrében lefelé, reggelre biztonságos távolba vezetve a katonát.

   Télen mindig befagyott a patak. Kemény páncél fedte a vizet.

  Egy hajnalon otthonról elkergetett leány bukdácsolt a hóban, végsõkig elkeseredve, könnyek között. Ruháját átjárta a jeges szél, arca kék volt a hidegtõl, de nem törõdött vele. Csak ment, ment, úgy gondolta, addig megy, míg vége nem lesz a világnak, legalábbis az õ világának mindenképpen.  

  Karjaiban takaróba csomagolt batyut szorongatott, újszülött gyermekét. Idõnként meg-megállt, belecsókolt a batyuba és belecsorgatta könnyeit.

 Õk ketten nem kellettek senkinek. Senkinek a világon. Ennél árvább, mint õk , talán senki nem lehet.

    Hideg volt, nagyon hideg. A leány elfáradt, elálmosodott és lerogyott a patak tükörsima jegére. Csönd volt, halálos csönd. Semmi sem mozdult.

És akkor halk zene hallatszott és a jég alatt szivárvány tündökölt. A forrás kezdett buzogni csendesen, megolvasztva a jeget a lány és a kisbaba körül. Meleg hullámok ébresztették õket, a patak megállt és a forrás meleg vize átjárta a kihûlt testeket, elsimította a bánatot, kimosta a könnyeket és visszahozta a reményt. 

   Órákig buzgott a forrás meleg vize, órákig fürdött, játszott a lány a vízben a gyermekével. Senki nem járt arra, senki nem jött értük, senki nem kereste õket.

     Nem is látták  õket többé  a környéken. Merre járnak most, ki fogadta be õket, én sem tudom, csak annyit tudok, hogy téli hajnalokon, amikor elül a szél és nagy a csönd, halk zene szól a jég alól, de gyakran nem hallja senki.

    És ott ült az apám, és mesélte a történeteket, míg én el nem aludtam az ölében.

   Azóta felnõttem. Megkerestem újra a patakot, de a forrást nem találtam. Ha te eljössz velem, biztosan megtaláljuk.

A CSÚF LÁNY

 

Z

sófi gyönyörű kislány volt, mindenki csodálta. Kedves arca volt, örökké nevető, kacagó, mosolygó szája, fitos kis orra, tiszta homloka és hosszan leomló dús, aranyszőke haja.

- Csak az lehet ennyire szép - mondogatta a nagyanyja - akinek a lelke is szép. Az igazi szépség belülről fakad.

Bizonyára igaza is volt a nagymamának, mert mindenki szerette a leánykát, még a bátyja, az okos és erős nagyfiú is büszke volt a húgára.

- Minden vágyad teljesülni fog - mondta neki. És Zsófi cuppanós puszival köszönte meg az ígéretet.

Ám a külső szépség sérülékeny, múlandó valami. Elég egyetlen pillanat és semmivé foszlik. Így történt ez szegény Zsófi esetében is: egyetlen pillanat alatt történt minden. Egy meggondolatlan mozdulat, egy elhamarkodott, túl hirtelen lépés és egy szokatlanul nyugtalan paripa okozta a bajt. Nem akarta az bántani a közeledő kislányt, bizonyára nem, hiszen az annyi szeretettel jött, talán csak figyelmeztetni akarta: -  Vigyázz, légy óvatosabb velem! És mégis. Egyet villant csupán a patkó és Zsófi gyönyörű arcocskáját millió sajgó seb rútította el.

Egy lórúgás az arcra nem kis dolog. Még szerencsésnek is tekinthető a baleset, hogy súlyosabb következményekkel nem járt. De ha nem járt, bajnak ennyi is éppen elég volt. Képzeld csak el! A kislány gyönyörű arca földagadt, megpuffadt, tele lett sebekkel, zúzódásokkal, kék, zöld, sárga és még ki tudja milyen árnyalatú foltokkal. A bőre fölszakadt, orra betört, szájacskája fölhasadozott és néhány foga is meglazult.

M

indenki sajnálta, vigasztalta a kislányt. Azaz, dehogyis mindenki. Bőven akadtak, hisz mindig akadnak a szépségnek, jóságnak, kedvességnek irigyei, komisz lelkek, akik csak a bajt keresik, örvendenek neki, és azt lesik, ha megesik, hogyan tetézhetnék. Zsófit is gúnyolták, csúfolták, kinevették néhányan, de ő nem haragudott meg, nem igyekezett visszavágni, nem törte bosszún a fejét, hanem megbocsátott kínzóinak. Bizony igaza volt a nagymamának. Az igazi szépség a lélekből fakad, és nem múlik el egy lórúgás nyomán.

Hanem egy jótündér, egy igazi jótündér nem tudta nézn

Oldal: Mesék
Viktória faktorok - © 2008 - 2024 - viktoriafaktorok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat